Kevésbé fontos a hangzás változása, ám mivel rövid idő telt el a két lemez megjelenése között, mégis érdemes néhány szóval illetni azt a minőségbeli romlást, ami a Pressure megszólalását illeti. Kissé kásás lett az összkép, nem a (kelet-)európai értelemben, hanem az előzmények tekintetében. A korábbi, letisztult hangzás talán nemcsak ezt a 10 számot, de a következő kiadványokat is messze elkerüli majd. Ehhez hozzájön az énekes, Greg hangjának ellágyulása is, amit sok zenekar még mindig irigységgel hallgathat, de korábbi projektjeihez képest messze került a csúcsformától. Pozitívum, hogy minden dal új, ezúttal mellőzték a régi dicsőség megszólaltatását, bár érdekes lett volna, ha a tavalyi Lancastershöz való visszanyúlás után 2014-ben Alternate Action-számokat hallhattunk volna. Viszont ami nem a Bishops Green sajátja: a záró Hell In A Handbagen igénybe vették a vendégvokálos Lars Frederiksent, aki egyre több Oi!-kiadványba üti bele az orrát, szerencsére nem kapott jelentős szerepet. Hogy a letagadhatatlan marketing szemponton kívül mi értelme van a nagy név bevetésének, tőlük kellene megkérdezni. A dalszövegeket tekintve lesújtó a kép: a dalok 90%-ából árad a pesszimizmus, miszerint a kanadai munkás nem tud előrelépni, s javarészt ez ismétlődik perceken át. Tipikus példáját a Gross And Nett és a Rat Race párosa mutatja, ahol előbbi refrénjének fő gondolatával kezdődik a következő szám, mintha nem lett volna belőle elég. A maradék 10%-ot pedig a Tomorrow adja, ami már a címében lelövi a poént: csak a holnap adhat megváltást. Kiemelkedik a tömegből a Vacant State (az album legjobb gitártémája, erőteljes singalongok, és különben is, minden a helyén van), ám ez sem menekülhet az összes számra illő problémától, miszerint túl hosszúak a dalok, hétköznapian szólva nincs annyi mondanivaló bennük, ami indokolttá tenné a 37 perces játékidőt.

Bishops Green
Rebellion Records